Pörög, a forog a rö betű

Gyanús volt, hogy megint csörög a matávos, mert az előbb beszéltünk és akkor még minden rendben volt, aludt, mert azt mondta fél háromkor, hogy ő álmos és lefekszik. Persze, hogy először az ugrott be, hogy biztosan valami baj van. De nem. Anya azért ragadt újra kagylót, hogy elújságolja, a gyerek felébredt, és amikor azt mondta „terepjáró” (feltételezem, ez 2-3 perccel ébredés után már megtörténhetett), akkor abban a terepjáróban a rö pörgött és nem a jobb híján használt lö. Egyből tesztelni kezdte: Boróka, Ferrari, répa, retek, mogyoró és bizony mindben ott volt az „r” hang. Régóta vártam, és most végérvényesen lemaradtam róla. De a büszkeség még így, 250 km távolságból is dagad az anyai keblemben.

Tovább »

Kardinális kérdés 2.

-      Figyelj! Kérdezhetek valamit?

-      Persze.

-      Ti szerettek dolgozni?

-      Igen, szeretünk. Apa és én is szeretjük a munkánkat, és azt hiszem, apa imád tanítani.

-      Hát, én már nagyon unom az ovit.

Tovább »

Apró, de fontos dolgok

Ma reggel két dicsérő üzenet várt a postafiókomban. Két irományról van szó, amik az én megítélésem szerint maximum a korrekt kategóriában kaphatnak helyet, de mégis jól esett, hogy dolgoztam és eredményesen. Több szálon futtatom a feladataimat – erre mondja a húgom, hogy az a baj velem, hogy egyszerre több lovat akarok megülni egy s*ggel – de nem tehetek mást, mert érzem, ahogyan nyílik a világ és bolond lennék, ha nem adnám magam neki. Ami pedig a tanulsága a ma reggeli eseményeknek az az, hogy nem beszélni, hanem tenni kell a dolgunkat (ez az én esetemben annyit tesz, hogy írni kell), mit sem törődve azzal, hogy ez jó, vagy elég jó-e, és az élet majd hozza magától a feladatokat. Abba a hibába szoktam ugyanis esni, hogy kishitűségtől vezérelve nem merem megmutatni magam, mert még mindig erősebb bennem az, – pláne most, hogy egy évre kitűnő (újság)írók tanítványa lettem – hogy mások mennyivel tehetségesebbek, mint az, hogy a minőséghez idő és alázat is szükségeltetik. Szóval eldöntöttem: írni és dolgozni fogok, a nélkül, hogy eredményt, vagy elismerést várnék. Az idő pedig majd megmutatja, hogy hol a helyem.

Tovább »

Kardinális kérdés

„Anya! Hogyan kerültem a hasadba? A szádon keresztül?”

Tovább »

Egy mondat

Valamelyik nap nagy gondolatom támadt, ugyanis arra jutottam, hogy ha a számomra kellemetlen körülmények a zistennek sem akarnak megváltozni, akkor nincs más hátra, a helyzethez való hozzáállásomon kell változtatni, aztán ennél tovább nem jutottam, és nem csak azért, mert a megvilágosodás épp egy végállomásra begördülve tört rám, hanem azért is, mert eddigi 32 évem alatt nem sikerült kifejlesztenem az érzelmeim tudatos terelgetésének, adott esetben kordában tartásának módszerét, vagyis most ott vagyok, ahol a part szakad, mert azt eddig is tudtam, hogy vannak szar dolgok, amik jó lenne, ha nem lennének, de hiába jöttem rá, hogy a megoldás az, ha más szemmel nézem őket, mert most meg azt nem tudom, hogy ki ad nekem másik szemet.

Tovább »

De szeretnék én is, hej…

… jó sok szépet írni!

A legutóbbi bejegyzéseim óta keresem A témát, de még mindig csak az ilyen és ehhez hasonló mondatok találnak meg:

„…

NEGYEDIK PONT: A családja. Természetesen mindent meg kellett tennie az eltartásuk érdekében. Ha ez azt jelentette, hogy párttagnak kell lennie, akkor párttagnak kell lennie.

ÖTÖDIK PONT: Valahol, mélyen lent, volt egy viszketés a szívében, de vigyázott, hogy ne vakarja meg. Félt, hogy mi kezdhet el kiszivárogni onnan.”

(Markus Zusak: A könyvtolvaj, részlet)

Ha nevetek, akkor az Csabi miatt van. Boldog.

Tegnap, ahogy beléptünk a házunk ajtaján – és ez rendszerint így történik mindennap – elkezdett jajgatni, hogy ő most akkor mindjárt bepisil és szedjem le róla azonnal a göncöket. Mondom neki, hiszen kérdeztelek az oviban, hogy nem kell-e, miért nem mentél el ott vécére? Mire huncutul rám néz és visszakérdez: „forduljunk vissza?”. És kacag. Aztán én is. Van humorérzéke.

Tovább »

Egy kis biztatás

Mindenkinek, aki az előző bejegyzésemhez kommentelt, és azoknak, akik még nem olvasták az e heti HVG-ben az interjút Salamon Pál, íróval.

"Mert minden időben igazán ahhoz kell bátorság, hogy az ember ne legyen szemétláda."

Salamon Pál, HVG, 2011. január 29.

Tovább »

Se itt, se ott

Mindig találok kifogást, hogy miért ne írjak. Ám, ha igazán szembenézek magammal, akkor nyíltan ki kell jelentenem, hogy ezek valójában csak ürügyek. Nem írok se blogot, se cikket, se házi feladatot (épp a publicisztikánál tartunk). Az ok pedig a totális önbizalomhiány: én nem vagyok a tollforgatás tálentuma.

És közben még mindig szeretnék az lenni… Szeretnék mondani, kijelenteni, közölni, figyelmet felhívni, állást foglalni, megnyilatkozni, kinyilatkozni, szerepelni, véleményt formálni…

Azt hiszem, éppen útkeresésben vagyok.

Támasztottam azonban néhány minimum feltételt is. Az egyik az, hogy pénz nélkül én már soha többet semmit. (Na jó, leszámítva a valódi értéket, mert azt ingyen is.) A másik meg valami olyasmi, hogy csak olyat, amiben hiszek. Mivel azonban semmi konkrétat nem tudok vizualizálni, ezért inkább nyitva hagyom magam és várok. Sodornak a dolgok, és én ezt – egy mihamarabbi révbe érés reményében – engedem.

A napok telnek. Az ocsmányság, ami körülvesz odakinn, félelmetes. Még mindig képes meglepni az emberi kapzsiság és gyarlóság. Olyankor rendesen oda is b*sz, aztán napok kellenek, hogy összekaparjam magam. Ha nem lennének olyan emberek körülöttem, mint L., T., V., D., Á., J. és persze a Cs-k, akkor már a hitem is veszendőben lenne. Ők tartják bennem a lelket, mert ők a bizonyítékok arra, hogy szeretet (még) van. Ezért az egyért érdemes felkelni és esélyt adni minden egyes új napnak.

Tovább »

Reggeli menet

Az, hogy pontosan mikor lépek ki házunk kapuján többtényezős kérdés. Függ attól, hogy 5.40-kor pattanok-e az ágyból (hétfőn, kedden talán még igen), mosok-e hajat, esetleg felkel-e az ember velem együtt, mert akkor egy tejeskávé is vár majd a konyhában. Lassan egy éve dolgozom. Minden reggeli sétámnál kereszteződik az utam két középkorú férfiéval. Az egyik biciklit tol és szinte mindig elmélyülten társalognak. (Nem vagyunk köszönőviszonyban, mert azt gondolom, hogy az etikett szerint – már, ha létezik még ilyesmi az utcán – nekik kellene minimum egyet biccenteniük, mire én kedvesen „jó reggeltet” kívánnék, de e helyett inkább úgy teszünk, mintha nem látnánk egymást.) Ők a 6.40-es HÉV-ről szoktak leszállni Szentendrén. Onnan tudom, hogy melyik vonatot fogom elérni, hogy éppen hol találkozom velük. Ha még sötét van odakint és nem futunk össze, az azt jelenti, hogy behoztam önmagamat és a 6.43-assal munkaidőm kezdetére be fogok esni az irodába. Ha az aluljáró előtt megyünk el egymás mellett, akkor már csak a 6.52-esre van sanszom (és innentől késésben vagyok). De persze az is előfordul, hogy a híd környékén (nem) látjuk meg a másikat, ilyenkor tudom, hogy mostantól a 6.59-eshez kell sietnem. Aztán van az az eset, mint a mostanság leggyakrabban előforduló, hogy a Péter-Pálnál találkozunk, és olyankor bizony menthetetlenül elkések az én kis munkahelyemről.

Tovább »

Pápaszem

A gyerekkacaj legújabb forrása minálunk a Pápaszem. Karácsonyra kapta a gyerek, és nem is akármilyet, dedikált példányt! Azóta rötyög a csavaranyán, a nyúlcipőn, meg a lemezlovason. A szerzők ugyanis fantasztikusan ráéreztek az óvodás humorra. Arra nem tenném a nyakam, hogy érti is a nyelvi csattanókat (persze ráér vele az iskoláig), de az, hogy kezeslábasból kezes lábas lesz (vagyis keze nő a lábasnak), vagy a lemezlovas nem más, mint egy bakelit lemezen lovagló bácsi, az úszósapkát pedig felfoghatjuk vízen úszó sapkaként is, mindig nevetésre fakasztja.

(Piskolti Bernadett ötlete alapján, Kárpáti Tibor: Pápaszem)

Tovább »

Egy kapcsolat vége

A megszokás nagy úr. Ezért igencsak össze kellett szorítani a fogaimat, amikor az éves Nők Lapja előfizetésre kapott csekket a kukába dobtam. Tettemet azóta is a józan ész győzelmének könyvelem el. Nagyanyai-anyai örökség ide vagy oda, ez az újság az elmúlt években olyan szintre süllyesztette magát, amelynél muszáj megállni és elgondolkodni azon, hogy ha már olvasásra alkalmatlanná vált a lap, nem lenne-e érdemesebb a Storyt vagy a Bestet nézegetni helyette? (Az legalább mulattat.) Szóval szívből sajnálom, de az a helyzet, hogy kis hazánk legolvasottabb női hetilapja mára már csak a nevéből él, amiért viszont akkor sem érdemes pénzt áldozni, ha az emberünknek kedd reggelente csalódottan kell majd tudomásul venni, hogy nincs miből recepteket olvasgatni a vécén. Pedig ez mostantól így lesz! Egészen addig, amíg a mai magyar hírlappiac elő nem rukkol egy olyan termékkel, ami a XXI. század nőjének az érdeklődésére számot tartó, a felszínnél mélyebbre néző, elgondolkodtató hírekkel tud majd szolgálni.

Tovább »

Jegyek és bérletek

Széna-tér. A villamos lomhán gördül ki a megállóból. Aki tudott, helyet foglalt, aki nem, kapaszkodót keresett. Alig haladunk pár métert, szitokszavak törik meg az utazás monotóniáját.  Néhány, véleményét elfojtani nem képes fiatal ugyanis skandalumként értékeli a „kaller” megjelenését. A helyzet arcpirítóan kínos, de igazából úgy teszünk, mintha a hangoskodók ott sem lennének: az ellenőr várja a jegyeket, bérleteket, mi pedig a táskáinkban kutakodunk értük.

A jegyvizsgáló mellém ér. Álló szomszédom egy cigányasszony, akinek „képzelje el a kalauz úr!” éppen tegnap lopták el az iratait. Mindeközben felmutatom a bérletem, ő konstatálja, majd újra a nőhöz fordul. Meglepő módon, nem a vállát vonja meg, hogy „és ez engem miért érdekelne?”, hanem kérdezősködni kezd a rendőrségi bejelentés megtörténte felől. Utasunk sűrűn bólogat, „hát persze, hogy” járt a rendőrségen, megtette a bejelentést és várja, hogy mit tudnak tenni az ügyben. A kalauz türelmesen végighallgatja, majd halkan jegyzi meg azt, amire az eset valamennyi szem- és fültanúja percek óta feszengve vár: „De jegyet azért tudott volna vásárolni!”. Mire a válasz: „Hát, arra nekem most nem volt időm.” Az ellenőr tanácstalan; munkaköri leírása szerint most büntetnie kellene, de mégis feszíti a helyzet, amiben négy-öt suhanccal és egy jegy nélküli utas haragjával kellene megküzdenie. Végül dönt: az igazságért kiáltó tekinteteket kerülve ellép az asszony mellől, majd a további jegyek és bérletek reményében a villamos belseje felé indul.

A többiek talán hamarabb megbocsátanak neki...

Tovább »

Már megint a pénz

Tegnap megkeresett valaki a brókernettől. Azt mondta, ideje a jövőmet megterveznem! Minden forint, amit meg tudok takarítani, számít, mert most már a gyerekemre, sőt, a nyugdíjamra is gondolnom kell. Válaszképpen próbáltam elmagyarázni, hogy az én havi nettómból nem lehet félretenni, mire jött nekem a praktikumokkal, és hogy már havi 1000 forintból is évi 12 000 lesz…

Ízlelgetem. Tizenkettőezer. Egy (olcsóbb) cipő. Egy parfüm. Egy (nagyobb) doboz lego. Négy könyv. Egy éttermi vacsora. …

Sok?

Szerintem nem.

Ragaszkodom hozzájuk.

Ezért nem tudok, és nem fogok spórolni.

Nem tudok, mert amennyi van, azt arra szeretném költeni, ami nélkülözhetetlen az élet élvezetéhez. És nem fogok – ennyi pénzből – spórolni, mert nem hiszek abban, hogy a jövő tervezhető lenne! Mégis hogyan? Bízhatok ugyan abban, hogy megérem a nyugdíjas éveimet, de egyszerűen az agyam nem tud átkapcsolni egy olyan üzemmódba, ami 1 hónapnál tovább számol bármivel is. (Ráadásul, úgy érzem, ezzel az 1 hónappal is nagyvonalú vagyok magammal szemben.)

Ha pedig évek múlva megbánnám, hogy 2010-ben visszautasítottam a brókernetet, akkor majd visszalapozok ehhez a bejegyzésemhez, és megadóan fejet hajtok a mai döntésem előtt.

Tovább »

Imáim

Kértem a zistentől egy karcolatot (helyesebben egy témát, egy alkalmat, egy helyzetet, vagyis ihletet a megírandó karcolatomhoz), és kértem tőle még valamit, mert azt a valamit nap, mint nap látom magam előtt, de aki áldását adhatná rá, úgy tűnik, nem. Ezért kénytelen vagyok a nagyobb Úrnál kopogtatni…

Annyi csoda van az életben!

Hiszek az enyéimben.

Tovább »

A gyerek kérdez

-         Anya, én is meghalok egyszer?

-         Igen Csabi. Mindenki meghal egyszer

-         És el fognak temetni?

-         Igen.

-         (gondolkodik) De én akkor azt úgy szeretném, hogy ti is legyetek ott a temetésemen. Ott lesztek?

-         Igen, (lélekben) mindenképp ott leszünk.

-         Jó. Úgy jó. … De, ha meghalunk, utána születnek emberek, ugye?

-         Igen, születnek

-         Mi is születünk még?

-         Azt hiszem, igen.

-         (felragyog az arca) Jó anya! Akkor legyen úgy, hogy megint te leszel az anya, én a kisgyerek és apa az apukám.

-         Rendben. … Megpróbáljuk! … (Nem baj, ha elbőgöm magam a METRO szaloncukros pultjai között?)

Tovább »